Elindultunk az úton...

Kapcsolatunkban hamar eljött az idő,mikor rájöttünk,h mi együtt képzeljük el a jövőnket,szeretnénk majd gyereket is. De én nem nagyon kezdeményeztem a beszélgetést ebben a témában,úgy gondoltam,h majd eljön ennek is az ideje. Így is lett.

Mikor Sopronba költöztünk,egyre többször gondoltunk rá,h akkor nem sokára szóba jöhet a család alapítás. Már beszélgettünk is róla,h mikor lenne aktuális. 

Az alapok,amik (szerintünk) elengedhetetlenek ehhez,már megvoltak,úgymint esküvő,és házat is akkorát vettünk,h be tudjon költözni egy-két Manó is hozzánk. :) Szóval elhatároztuk,h MOST eljött ennek az ideje is! 

Mivel munkám még nem volt,elgondolkodtam,h hogy nézne az ki,h elvállalok egy munkát,azután pedig nemsokára teherbe is esek. Csúnyán néznének rám,biztos elvágnám magam sok mindenki előtt,és ezt egy kisvárosban nem engedhetem meg magamnak. Na most mi legyen? - tettem fel magamban a kérdést ezerszer. Végül aztán úgy döntöttünk,h nem keresek munkát tovább,elkezdünk próbálkozni a babával.

A kevés ismerősünk közül az egyiket megkérdeztem arról,h melyik nőgyógyász orvost válasszam a városban. Meg is adta Dr. Márkus István* telefonszámát,akihez az ő felesége jár. Nem volt kétségem afelől,h jó orvosról van szó,nem kérdeztem meg mást a témában,bejelentkeztem. 

Elmondtam neki,h kisbabát szeretnénk,kérdeztem,mi a teendő. Megvizsgált,majd elmondta,h ha abbahagyom a gyógyszer szedését,amit már 10 éve kezdtem el,akkor kis szünetet kell tartani,h kitisztuljon a szervezetem. Én kábé fél évre gondoltam,vártam is,h majd ezt a választ kapom,ehelyett azt mondta az orvos,h 2 hónap elegendő lesz. Jól meglepődtem,de hát ő az orvos. Viszont akkor jó hír,h nem sokat kell várni.

Kivártuk a két hónapot,ami sokkal többnek tűnt,és elkezdtünk próbálkozni. Aztán rájöttem,h az a 14-15 nap,ami kétségek között telik el,sokkal de sokkal hosszabb annál a 2 hónapnál,amit a gyógyszer miatt vártunk. Minden jelre figyeltem,h hátha most ezt meg azt azért érzem,mert esetleg terhes vagyok. De hónapok teltek el úgy,h nem estem teherbe. Orvosom úgy döntött,h közbelép,és felírta a Clostilbegyt nevű peteérést serkentő gyógyszert. Én pedig elkezdtem szedni,annak rendje és módja szerint. Peteéréskor aztán mentem hozzá,h ultrahanggal megbizonyosodjon róla,elértük e a kellő hatást. A szer működött,két pete is érett. Olyan kitörő örömmel mentem haza,tele voltam optimizmussal,h most majd biztosan sikerülni fog. Nem baj,ha mindkettőből baba lesz,bevállaljuk. Igaz,nem egyszerre szerettünk volna kettőt,de ha így lesz,az sem baj. 

De nem lettem terhes... 

Nem értettem. Hogy lehet ez? Szedtem a gyógyszert is, minden tőlem telhetőt megtettem. És mégsem sikerült. Eléggé magam alatt voltam,de a következő ciklusra összeszedtem magam,és újra bizakodtam. Új hónap,új esély.

De megint nem sikerült...

Ahogy teltek a hónapok egyre jobban kétségbe estem,és felmerült bennem a kérdés,h meddig lehet ezt így csinálni. De ezen nem sokat gondolkodtam,mert tudtam,h ha egy darabig nem sikerül,akkor orvosom új ötlettel fog előállni.

Már eltelt egy nyár,és még mindig nem történt semmi. De nem adtam fel,minden hónapban reménykedtem. Aztán egy októberi napon érdekesen alakult a ciklusom.Valami nem stimmelt. Ezután pár nappal már a közérzetem sem volt a régi,és elkezdtem gyanakodni. Esetleg kellene csinálni egy tesztet?

Megcsináltam,és nem akartam hinni a szememnek. Két csík jelent meg a teszten: TERHES VAGYOK... :)

*Dr. Márkus István 2012. márciusában elhunyt.

Új város - új élet

Mindent hátrahagyva,teli lelkesedéssel,kíváncsisággal kezdtük új,közös életünket.

Nekem az első,és a legfontosabb gondolat kattogott az agyamban,h munkát kell keresnem. Gőzerővel neki is álltam,a Szuperinfót bújtam,állás interjúra jártam. Eltelt pár hónap,de sajnos nem jártam sikerrel. Akkor az az ötlete támadt Zolinak,h csináljak jó sok önéletrajzot,és kapjuk a nyakunkba a várost. Járjuk végig az autókereskedéseket,növelve az esélyeimet. Ez a fajta munkakeresés nekem nagyon nem tetszett,utáltam,de nagyon kellett a munka,hát elindultunk. Mindenhol azt a választ kaptam,h rendben,de most nem keresünk senkit. Aztán egy-két héttel később felhívtak a Renault Márkakereskedésből,az egyikből a sok közül,ahová bekopogtattam,és kérdezte a fiatalember,h aktuális-e még az álláskeresés,mert behívnának interjúra. Én annyira örültem,h madarat lehetett volna fogatni velem! :) Ráadásul fel is vettek,és akkor teljes volt a boldogságom.

Sok embert megismertem ott,amire nagy szükségünk is volt,mert nem ismertünk a városban senkit. Nagyon kedves volt velem mindenki,sikerült hamar beilleszkednem a közösségbe,szerettem ott dolgozni.

Aztán fél év múlva főnököm úgy gondolta,h egy új csapatot épít,és velem kezdve 6-7 embert tanácsolt el a cégtől,minden hónapnak ugyanazon a napján. Nagy csapás volt ez,nem sokáig tartott az idill a kis lelkemben.

Megint jöttek az önéletrajzok,állásinterjúk,gyomorideg,h mikor lesz végre munkám.

Zolinak sikerült jól elhelyezkednie már első pillanattól,éves állást kapott,Ausztriában. Nekem ugyan még nem volt munkám,de a várost,az itteni létet szerettük,eldöntöttük,h maradunk. Így jött a következő döntésünk,h saját lakást/házat vegyünk. Elkezdtünk keresgélni,nézegetni,minden ismerősünknek megkérdeztük a véleményét,milyet vegyünk és hol. Sopronról lebeszéltek minket,mert drága,javasolták,h menjünk kijjebb pár km-t,és kertes házat kapunk ugyanazért a pénzért.

2005 nyarán találtunk is egy kis házat Fertőhomokon, Soprontól 17 km-re. Nyaraló ingatlan volt,az üdülőövezetben, azonnal beleszerettem. Meg is vettük. Elkezdtük felújítani,főleg belül,h komfortos legyen. Minden szabadidőnket ez foglalta le,imádtam az egészet.

De közben telt-múlt az idő,nekem még mindig nem volt állásom. Már nagyon rosszul éreztem magam miatta. Sok helyről azért küldtek el,mert azt gondolták,h ha Pestről jöttünk nemrég,akkor hamar tovább is fogunk állni. Vagy a második klasszikus probléma az volt,h még nincs gyerekem,és rövid időn belül úgyis elmennék szülési szabadságra. Ennyire tehetetlenül még soha nem éreztem magam.

2005. végén Zoli gondolt egyet,és megkérte a kezem. :) Annyira nem ért váratlanul,gondoltam,h készül rá,ennyire már ismertem. Én pedig igent mondtam. :) Természetesen.

Nem gondoltunk hosszú jegyességre, így elhatároztuk,h a megismerkedésünk napján, május 3-án (vagy amikorra időpontot kapunk),összeházasodunk. De mivel nekem nem volt még mindig munkám,nem akartunk/akarhattunk nagy esküvőt,eldöntöttük,h ketten,két tanú társaságában kimondjuk az igen.

Végül 2006. május 5-én, 12.35 perckor összeházasodtunk...

Sopron, Fő tér, 2004.

A házunk 2005-ben,mikor megvettük, a bejárati ajtót már mi cseréltük ki rajta.

Az esküvő, 2006. május 5.

Elkezdődött közös életünk

Az első kávé nagyon jól sikerült. :) Utána Cotton Club Singers koncertre mentünk,és megbeszéltük,h másnap is találkozunk. Aztán a következő napon is,és az azt követőn is.:)

Hamar kiderült,h nekünk egymás mellett a helyünk, így az első hónap után összeköltöztünk. Csepelen vettünk ki egy albérletet,Zoli volt kollégájának a lakását,próbából,h együtt élni is tudunk-e. Tudtunk. Sőt,ez még szorosabbá tette a kapcsolatunkat.

Telt-múlt az idő,én dolgoztam a Lízingcsoportban,Zoli pedig,bármennyire is igyekezett,nem talált munkát magának Pesten. Ausztriából pedig,ahol évek óta szezonmunkát végzett, szakácsként, folyamatosan keresték,h dolgozzon náluk,de Ő sorozatban utasította vissza az ajánlatokat,mert itthon akart maradni velem.

De ezt sokáig persze nem lehet csinálni,így megbeszéltük,h egy téli szezont elvállal, 4 hónapot,úgy,h havonta egyszer jön haza. Nekem a szívem szakadt meg,már az elhatározástól is,de tudtam,h nincs más lehetőség.

2003. december 14-én kellett megjelennie a munkahelyén, egy Salzburg melletti kisvárosban. Mivel tudtuk,h karácsonykor nem tudunk együtt lenni (az első karácsonyunkon), ezért 13-án állítottuk fel a karácsonyfát,és megünnepeltük a saját kis karácsonyunkat.:)

Az a 4 hónap rettenetes volt,azt hittem soha nem lesz vége. Én beköttettem a vezetékes telefont,h olcsóbban tudjunk beszélni,de azért a mobilt is használtuk,amikor szükség volt rá. Nagyon nehéz volt,de úgy éreztem,ha ezt megcsináljuk,már semmi sem választhat minket szét. De abban egyet értettünk,h többször ilyet nem csinálunk,mert ez maga a pokol.

De akkor hogyan tovább?

Aztán történt akkor,h Zoli barátja,volt kollégája,aki Sopronban él,meghívott minket az esküvőjükre. El is mentünk,megcsodáltuk a várost,és sokat beszélgettünk. Zoli elmondta Neki,h munkát keres,de Pesten ez rettenetesen nehéz. Azt mondta erre,h ő tud szerezni neki munkát,de akkor Sopronba kell költöznünk. Azonnal el is vetettük az ötletet,de ahogy múlt az idő,egyre többet gondolkodtunk rajta. Elkezdtünk róla beszélgetni,h mi lenne,ha. Mert az idő múlik,és lépnünk kell valamit.

Ez egy olyan elhatározás,amit nem lehet eldönteni pár perc alatt,ezért sokszor visszatértünk rá. Csináltunk egy mérleget,h mit adunk fel,és mit nyerünk. Aztán megszületett a döntés, KÖLTÖZÜNK.

Anyukámnak egyik szeme sírt,másik nevetett. Mert valamilyen módon elveszít engem,de tudja,h a közös,élhető jövő a célunk.

Zoli már régóta külföldön dolgozott,neki sok minden nem változik az életében,viszont nekem annál inkább. Én itt hagyom Anyukámékat,a barátaimat,és nem utolsó sorban a munkámat. Gyakorlatilag mindent,ami ideköt. Nagy változás,kicsit féltem is tőle.

2004.május 1-jén,épp mikor Magyarország az Európai Únió tagja lett,Zoli átvette egy soproni albérlet kulcsait. Ő be is költözött,én felmondtam a munkahelyemen,és amíg a felmondási időmet töltöttem,ingáztunk Sopron és Budapest között.

Majd júniusban én is végleg leköltöztem...

Így kezdődött minden - A kerti parti

2003. 
Ekkor ismerkedtünk meg férjemmel,Zolival,egy kerti partin. Barátnőm,Hajni rendezett akkoriban többször ilyen partit,férjével,kapcsolatuk hajnalán.

Hajnival majdnem minden nap találkoztunk,munka után beugrottam hozzá a szoláriumba. Aztán azon a tavaszon említette,h születésnapja lesz a férjének,kerti partit tartanak. Rendben,mondtam,megyek korán,segíteni az előkészületekben.

Így is tettem,salátát tépkedtem,poharakat törölgettem,asztalokat-székeket hoztunk-vittünk. Beszélgettünk,alapoztunk. :) Aztán mondja nekem a Barátosnőm,h jön Lacinak egy barátja is. "Jó,és?" "Hátcsak mondom,h jóképű,és nincs barátnője." Ja,akkor már értettem a dolgot,de mondtam Neki,h hagyjuk ezt az ismerkedősdit,én nem szeretem ezt így. "Jójó,csak nézd majd meg." "Oké,megnézem.Milyen színű haja van,barna? Legalább." "Világosbarna." "Na akkor hagyjuk is,mert nekem az nem pálya." Ennyiben maradtunk.

Majd a kerti parti közepén,az ötödik tequila után,szól Hajnikám,h gyere, Cseri. Én mentem is,szót fogadtam,és megjelent előttem az a világosbarna hajú fiatalember (aki egyébként full szőke volt),és bemutatkozott. Laci navigálta hozzám, Hajnikám férje,nem volt nagyon feltűnő,h miben is sántikálnak. :)

Azt hiszem beszéltünk is pár szót,de ebben már nem vagyok olyan biztos. (Öt tequila után miben is lehet az ember biztos? Naugye. :))

A parti folyt a maga medrében,a tequila tovább fogyott,remekül éreztük magunkat, a szőke (!) hajú fiatalember pedig nem jelezte semmivel,h tetszenék Neki,én meg nem is ismerkedni mentem.

Később aztán jött Hajni,és mondta,h tetszem Neki,csak nem mer odaülni hozzám. Nem baj,gondoltam,majd odaül,ha tényleg tetszem Neki. Oda is ült. Neki a sör hozta meg a bátorságot,és oldotta meg a nyelvét. Beszélgetni kezdtünk,Hajniról és Laciról,majd később minden más egyébről is. 

Én a kilencedik tequila után azt mondtam,h itt a vége,és onnantól alkoholmentesre váltottam.

Csak úgy folyt a szó belőlünk,az idő csak telt,Hajni és Laci egymás után dőltek ki,mi maradtunk ott a vendégekkel.

Ahogy kezdett sötétedni,a tömeg elkezdett oszlani, egyre többen indultak haza. És mivel Hajniék bent aludtak a házban,mi lettünk a nem hivatalos házigazdák. A vendégek sorban jöttek oda hozzánk,h "köszönjük a vendéglátást,jól éreztük magunkat!" :)) "Hát igazán nincs mit,gyertek máskor is!",mondtuk,ha már ilyen udvariasak voltak.

Elbúcsúztattunk mindenkit,összepakoltuk a maradék ennivalókat,üres üvegeket kidobtuk, rendet tettünk.

Mire végeztünk,Hajni felébredt,és rácsodálkozott,h nincs már itt senki. "Jól érezték magukat!"-mondtam,nehogy lelkiismeret furdalása legyen. :)

A szőke beszélgető partnerem is indulni készült,mert a város másik végében lakott. Elbúcsúztunk,miközben Ő már ölelt,mintha régóta ismertük volna már egymást. Ez egy nagyon nagy induló lökés volt nálam,meg kell mondjam.

Aztán egy kávéra hívott meg másnapra,amire nem lehetett nemet mondani...

Na ugye,h szőke...:)

Előszó

Ezt a blogot azért hoztam létre,...tulajdonképpen több okból. 

Először is,h ne merüljön egy kicsit sem feledésbe számomra/számunkra,milyen rögös,és milyen hosszú utat jártunk végig,amíg megszületett két gyönyörű gyerekünk,Emese és Levente.

Másodszor pedig az is a célom,h mások tudjanak belőle erőt meríteni,h lássák,nemhiába a sok küzdelem,a sok fájdalom,a kitartás meghozza eredményét...